A férfi levette kalapját
és fejet hajtott apám felé, majd közelebb lépett hozzám és kezem kezébe vette,
felemelte azt és lehajolt, hogy óvatosan csókot leheljen kézfejemre. Szemével
végig mélyen az enyémbe nézett. Érintése puha, mégis hideg volt. Lassan
felegyenesedett. Egy jó fejjel magasabb volt nálam, szemem egy vonalban volt a
tökéletesen megformált rózsa alakú nyakkendőjével. Sötét ruhát viselt, csak az
inge volt makulátlan fehér.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte lágy
hangon az idegen – Az én nevem Sir
Thomas Sharpe.
A hideg végigszaladt a
hátamon. Ez a hang…most már biztos voltam benne, hogy ő volt az, aki tegnap
éjjel megmentett. De vajon mit kereshetett egy Sharpe az éjszaka kellős közepén arrafelé? És ami még fontosabb,
vajon ő állt a gyilkosság mögött?
A félelem halvány sugara suhant
át arcomon, amelyet valószínűleg ő is észrevett, mert egy könnyed
szemöldökhúzással válaszolt reakciómra. Hosszú pillanatokig csak bámultam meredten
az előttem álló férfire, amit apám egy diszkrét torokköszörüléssel szakított félbe,
ezzel jelezvén, jó lenne, ha végre megszólalnék. Nehéz volt kitörni a
transzból, amit a férfi jelenléte okozott.
- Elnézést, uram. Én Elizabeth Capell
vagyok. Örvendek a találkozásnak – próbáltam meggyőzőnek hangzani,
több-kevesebb sikerrel. Nem igazán örültem, hogy egy titokzatos férfi volt a
házunkban.
- Az én örömömre szolgál – biccentette fejét
felém illemtudóan, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Nos, örülök, hogy eljött hozzánk, Mr. Sharpe.
Foglaljon helyet, kérem – szólt apám.
Édesapám a kanapékhoz és
a fotelekhez vezetett minket. Sir Thomas és apám egy-egy egymással szemben lévő
fotelen helyezték magukat kényelembe, míg én egy félreeső kanapéra ültem, s
onnan lestem az eseményeket.
- Mr. Sharpe, amint azt tudja jelentős
szénbányát találtunk egy birtokomon – kezdte édesapám.
Az arisztokrata figyelme
többé nem rám irányult, amint a párbeszéd kezdetét vette. Nyilvánvalóan rájött,
hogy én figyelemelterelésként vagyok csak jelen közöttük. Afféle csaliként
szolgáltam, hogy az úr ráharapjon a horogra.
- A szénkereslet, mit tudja, az elmúlt
években megnőtt. Ha a vállalkozás sikerrel járna, hatalmas összegekre tennék
szert. Csak egy támogatóra lenne szükségem, hogy terveimet kiviteleztethessem.
A hollóhajú és kékszemű
uraság rezzenéstelen arccal hallgatta végig apám érveit, majd határozott hangon
közbeszólt.
- Ha jól értem, Mr. Capell, akkor önnek egy
mecénásra van szüksége, nem de?
- De igen, Sir Thomas, és megtisztelne vele,
ha elvállalná ezt a szerepet. Persze juttatások és részesedések fejében.
A férfiak tisztázták a
pontos járulékokat és költségeket úri emberek módjára és én közben csendben
jobban szemügyre vettem vendégünket. Sármos úriembernek tűnt és volt bene
valami, ami hihetetlenül vonzóvá tette.
- Nos, akkor ez esetben megegyeztünk Mr.
Capell.
A két fél felállt, s én
követtem a példájukat. Édesapám a kezét nyújtotta a férfinak, aki azt erős,
férfias kézszorítással rázta meg.
- A formális és szükséges papírokat később
rendezzük.
- Nagyon szépen köszönöm, Mr. Sharpe.
Megtisztelő, hogy önnel üzletelhetek. – hajlongott apám.
Sir Thomas Sharpe csak
bólintott és lassan a kijárat felé vette az irányt, kalapját a fejére téve.
Miközben ezt tette rám pillantott. Szemében újszerű villanást véltem
felfedezni, ahogy elhaladt mellettem. Megborzongtam. Valami nem stimmel ezzel a
fickóval, gondoltam.
Édesapám és én kikísértük
őt a kijárathoz. Én szorosan mögöttük haladva hallgattam, ahogy már pár dolgot
megbeszéltek. Az urat már várta egy kocsis. Az ajtónál esett meg a búcsúzás.
Édesapám és ő megint kezet ráztak majd felém fordult és egy mosollyal kísérve a
kezemért nyúlt.
- Öröm volt önnel megismerkedni, Miss.
Capell – finom csókot lehelt kezemre.
Nem szokásom a pirulás, de a pofátlan jó modora és
kedvessége mégis ezt a hatást érte el nálam.
A búcsúzkodás után beszállt hintójába, mi pedig
integettünk, ahogy tovahajtott. Mikor már csak ketten voltunk visszamentünk a
házba.
- Igazán kedves, jószívű férfiember ez a
Sharpe, nem igaz, drágám? – kérdezte vidáman apám.
- De, igen – volt válaszom.
Hiába a megnyerő külső és
a finom modor, amikor az ember érzi, sejti, hogy mit takar ez az álca. Vegyes
érzelmekkel telve vonultam vissza a szobámba, nem tudtam hova tenni ezt a
férfit.
A napok lassan teltek, míg nem egy levelet kaptam. A
levél feladója egy kedves barátom volt.
„Kedves Capell-család!
Ez úton szeretném Önöket meghívni a holnap este
tartandó bálra a Walpole-kastélyba. Szerfelett boldoggá tenne, ha el tudnának
jönni. A kezdés időpontja este 8.00.
Szívélyes üdvözlettel,
Walpole-ék.”
Walpole-ék.”
Végre valami jó hír! A
napok kezdtek elviselhetetlenül unalmassá válni. Egy bál mindig tökéletesen fel
tudta dobni a hangulatomat. Ezzel a fergeteges újsággal álltam a szüleim elé, akik szintén örömteli lelkesedéssel fogadták.
A hír, miszerint bált
rendeznek, a fél városban elterjedt és hamarosan mindenki erről beszélt. Amint
az a szóbeszédekből kiderült ez egy nagyszabású bálnak ígérkezett. Éppen ezért
teljesen izgatottan láttam neki a készülődésnek aznap délután.
Hajamat szolid kontyba rakattam és egy arany-fehér színű, kellemes esésű ruhát öltöttem magamra. Egy Párizsból hozatott parfümöt fújtam magamra, melynek édeskés illata volt. Még egyszer a tükörben leellenőriztem, hogy minden a helyén van-e, majd a szüleimmel karöltve szálltam be a hintónkba. A hintó egészen gyorsan a Walpole-kastélyhoz repített minket, ahol a különféle előkelők már gyülekeztek. Az ajtóban a Walpole família tagjai személyesen fogadták a vendégeket.
- Mr. Capell, Mrs. Capell és Ms. Capell, hát
eljöttek! – fogadott szívélyesen és nagy örömmel minket Mrs. Walpole – A fiam
Robert, már alig várta, hogy láthassa magát, Ms. Capell – kuncogott Mrs. Walpole.
Az ifjabb Walpole úrra
pillantottam, aki lesütötte szemét zavarában és édesen pirult. Ez mosolyt csalt
az arcomra. Robert Walpole mindig is kedves volt hozzám, egy jó barát. Bekísért
a házukba, miközben hebegve bocsánatot kért.
- Elnézését kérem édesanyám
viselkedéséért. Hajlamos a fecsegésre.
- Semmi gond, nem kell bocsánatot kérnie.
Tudom, hogy Mrs. Walpole csak jót akart. – mondtam mosolyogva, Robert pedig
csak nevetett.
- Szívesen maradnék még, de vissza kell
mennem, fogadni a többi vendéget. Illemszabályok, tudja - szabadkozott - Elnézését
kérem, még egyszer – azzal meghajolt és távozott, én pedig egyedül maradtam
abban a nagy házban.
Szüleimet messzire
elkerültem és szerencsére hamarosan társaságot találtam magamnak egy pár
barátnőm személyében. Mindnyájan izgatottan vártuk a szokásos tánc kezdetét.
Emilynek és Katherine-nek már megvolt a partnere az első táncra, azonban Paula
és én még partnertelenek voltunk.
- Mit gondolsz, fel fog minket valaki kérni?
– kérdezte idegesen Paula.
- Fogalmam sincs, de én nem akarok egész
este unatkozni – feleltem bosszúsan.
- Robert igazán felkérhetne téged… -
jegyezte meg.
Én csak legyintettem.
- Robert túl gyáva ahhoz. Eddig összesen egyszer
táncoltam vele, az is akkor volt, amikor 5 évesek voltunk… - sóhajtottam.
A percek peregtek és
lassacskán mindenki összegyűlt a nagy teremben, ahol a tánc lenni szokott. A
legelső sorba álltam, Paulát mellém húzva, hogy mindent jól láthassunk, és hogy
jobban láthatóvá váljunk potenciális táncpartnerünknek. Reméltem, hogy végre
valaki felkér.
Furcsa módon a levegő
lehűlt. A következő pillanatban a túlsó oldalon mozgolódást vettem észre.
Valaki a tömeg között próbált átvágni. Az emberek félreálltak, utat adva a
férfinek. Döbbentem tudatosult bennem, hogy a mozgolódó nem volt más, mint Sir
Thomas Sharpe személyesen. Fenséges léptekkel keresztülsétált a tánctermen, az
emberek lélegzetvisszafojtva figyelték. Először a zongoristához ment, akinek
valamit a fülébe súgott, majd egyenesen felém tartott. Olyan nagy és gyors
léptekkel közeledett, hogy időm se volt eszmélni. Frakkot, fehér inget és
szintén fehér csokornyakkendőt viselt, hátrasimított göndör hajáról a fény
lágyan verődött vissza. Egy lépésre tőlem megállt és én elfelejtettem levegőt
venni. Felnéztem rá. Vajon mit akarhat? Ugye nem akar felkérni? Ugye nem?? Csak
ne ő…Bárki más, csak ne ő! Magasan fölém tornyosult, s én féltem. Lehet, hogy
az arcára vetülő árnyékok miatt, vagy azért, mert veszélyesen közel állt
hozzám. Valószínűleg feltűnt neki, mert a lehető legpuhábban kérdezett, kezét
felém nyújtva.
- Lennél az enyém?
We assure a powerful experience full of thrill and pleasure just for you 우리카지노 with wonderful betting choices
VálaszTörlés