Crimson fierceness 2. rész

A férfi levette kalapját és fejet hajtott apám felé, majd közelebb lépett hozzám és kezem kezébe vette, felemelte azt és lehajolt, hogy óvatosan csókot leheljen kézfejemre. Szemével végig mélyen az enyémbe nézett. Érintése puha, mégis hideg volt. Lassan felegyenesedett. Egy jó fejjel magasabb volt nálam, szemem egy vonalban volt a tökéletesen megformált rózsa alakú nyakkendőjével. Sötét ruhát viselt, csak az inge volt makulátlan fehér.

      -  Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte lágy hangon az idegen – Az én nevem Sir Thomas Sharpe.

A hideg végigszaladt a hátamon. Ez a hang…most már biztos voltam benne, hogy ő volt az, aki tegnap éjjel megmentett. De vajon mit kereshetett egy Sharpe az éjszaka kellős közepén arrafelé? És ami még fontosabb, vajon ő állt a gyilkosság mögött?

A félelem halvány sugara suhant át arcomon, amelyet valószínűleg ő is észrevett, mert egy könnyed szemöldökhúzással válaszolt reakciómra. Hosszú pillanatokig csak bámultam meredten az előttem álló férfire, amit apám egy diszkrét torokköszörüléssel szakított félbe, ezzel jelezvén, jó lenne, ha végre megszólalnék. Nehéz volt kitörni a transzból, amit a férfi jelenléte okozott.

    - Elnézést, uram. Én Elizabeth Capell vagyok. Örvendek a találkozásnak – próbáltam meggyőzőnek hangzani, több-kevesebb sikerrel. Nem igazán örültem, hogy egy titokzatos férfi volt a házunkban.

         - Az én örömömre szolgál – biccentette fejét felém illemtudóan, mintha csak a gondolataimban olvasna.

         - Nos, örülök, hogy eljött hozzánk, Mr. Sharpe. Foglaljon helyet, kérem – szólt apám.

Édesapám a kanapékhoz és a fotelekhez vezetett minket. Sir Thomas és apám egy-egy egymással szemben lévő fotelen helyezték magukat kényelembe, míg én egy félreeső kanapéra ültem, s onnan lestem az eseményeket.

         - Mr. Sharpe, amint azt tudja jelentős szénbányát találtunk egy birtokomon – kezdte édesapám.

Az arisztokrata figyelme többé nem rám irányult, amint a párbeszéd kezdetét vette. Nyilvánvalóan rájött, hogy én figyelemelterelésként vagyok csak jelen közöttük. Afféle csaliként szolgáltam, hogy az úr ráharapjon a horogra.

        -  A szénkereslet, mit tudja, az elmúlt években megnőtt. Ha a vállalkozás sikerrel járna, hatalmas összegekre tennék szert. Csak egy támogatóra lenne szükségem, hogy terveimet kiviteleztethessem.

A hollóhajú és kékszemű uraság rezzenéstelen arccal hallgatta végig apám érveit, majd határozott hangon közbeszólt.

       - Ha jól értem, Mr. Capell, akkor önnek egy mecénásra van szüksége, nem de?

       -  De igen, Sir Thomas, és megtisztelne vele, ha elvállalná ezt a szerepet. Persze juttatások és részesedések fejében.

A férfiak tisztázták a pontos járulékokat és költségeket úri emberek módjára és én közben csendben jobban szemügyre vettem vendégünket. Sármos úriembernek tűnt és volt bene valami, ami hihetetlenül vonzóvá tette.

         - Nos, akkor ez esetben megegyeztünk Mr. Capell.

A két fél felállt, s én követtem a példájukat. Édesapám a kezét nyújtotta a férfinak, aki azt erős, férfias kézszorítással rázta meg.

         - A formális és szükséges papírokat később rendezzük.

         -  Nagyon szépen köszönöm, Mr. Sharpe. Megtisztelő, hogy önnel üzletelhetek. – hajlongott apám.

Sir Thomas Sharpe csak bólintott és lassan a kijárat felé vette az irányt, kalapját a fejére téve. Miközben ezt tette rám pillantott. Szemében újszerű villanást véltem felfedezni, ahogy elhaladt mellettem. Megborzongtam. Valami nem stimmel ezzel a fickóval, gondoltam.

Édesapám és én kikísértük őt a kijárathoz. Én szorosan mögöttük haladva hallgattam, ahogy már pár dolgot megbeszéltek. Az urat már várta egy kocsis. Az ajtónál esett meg a búcsúzás. Édesapám és ő megint kezet ráztak majd felém fordult és egy mosollyal kísérve a kezemért nyúlt.

         - Öröm volt önnel megismerkedni, Miss. Capell – finom csókot lehelt kezemre.

Nem szokásom a pirulás, de a pofátlan jó modora és kedvessége mégis ezt a hatást érte el nálam.

A búcsúzkodás után beszállt hintójába, mi pedig integettünk, ahogy tovahajtott. Mikor már csak ketten voltunk visszamentünk a házba.

         - Igazán kedves, jószívű férfiember ez a Sharpe, nem igaz, drágám? – kérdezte vidáman apám. 

        -   De, igen – volt válaszom.

Hiába a megnyerő külső és a finom modor, amikor az ember érzi, sejti, hogy mit takar ez az álca. Vegyes érzelmekkel telve vonultam vissza a szobámba, nem tudtam hova tenni ezt a férfit.

A napok lassan teltek, míg nem egy levelet kaptam. A levél feladója egy kedves barátom volt.

„Kedves Capell-család!

Ez úton szeretném Önöket meghívni a holnap este tartandó bálra a Walpole-kastélyba. Szerfelett boldoggá tenne, ha el tudnának jönni. A kezdés időpontja este 8.00.

Szívélyes üdvözlettel,
Walpole-ék.”

Végre valami jó hír! A napok kezdtek elviselhetetlenül unalmassá válni. Egy bál mindig tökéletesen fel tudta dobni a hangulatomat. Ezzel a fergeteges újsággal álltam a szüleim elé, akik szintén örömteli lelkesedéssel fogadták.

A hír, miszerint bált rendeznek, a fél városban elterjedt és hamarosan mindenki erről beszélt. Amint az a szóbeszédekből kiderült ez egy nagyszabású bálnak ígérkezett. Éppen ezért teljesen izgatottan láttam neki a készülődésnek aznap délután.

Hajamat szolid kontyba rakattam és egy arany-fehér színű, kellemes esésű ruhát öltöttem magamra. Egy Párizsból hozatott parfümöt fújtam magamra, melynek édeskés illata volt. Még egyszer a tükörben leellenőriztem, hogy minden a helyén van-e, majd a szüleimmel karöltve szálltam be a hintónkba. A hintó egészen gyorsan a Walpole-kastélyhoz repített minket, ahol a különféle előkelők már gyülekeztek. Az ajtóban a Walpole família tagjai személyesen fogadták a vendégeket.

           - Mr. Capell, Mrs. Capell és Ms. Capell, hát eljöttek! – fogadott szívélyesen és nagy örömmel minket Mrs. Walpole – A fiam Robert, már alig várta, hogy láthassa magát, Ms. Capell – kuncogott Mrs. Walpole.

Az ifjabb Walpole úrra pillantottam, aki lesütötte szemét zavarában és édesen pirult. Ez mosolyt csalt az arcomra. Robert Walpole mindig is kedves volt hozzám, egy jó barát. Bekísért a házukba, miközben hebegve bocsánatot kért.

          -  Elnézését kérem édesanyám viselkedéséért. Hajlamos a fecsegésre.

         -  Semmi gond, nem kell bocsánatot kérnie. Tudom, hogy Mrs. Walpole csak jót akart. – mondtam mosolyogva, Robert pedig csak nevetett.

         - Szívesen maradnék még, de vissza kell mennem, fogadni a többi vendéget. Illemszabályok, tudja - szabadkozott - Elnézését kérem, még egyszer – azzal meghajolt és távozott, én pedig egyedül maradtam abban a nagy házban.

Szüleimet messzire elkerültem és szerencsére hamarosan társaságot találtam magamnak egy pár barátnőm személyében. Mindnyájan izgatottan vártuk a szokásos tánc kezdetét. Emilynek és Katherine-nek már megvolt a partnere az első táncra, azonban Paula és én még partnertelenek voltunk.

         -  Mit gondolsz, fel fog minket valaki kérni? – kérdezte idegesen Paula.

         -  Fogalmam sincs, de én nem akarok egész este unatkozni – feleltem bosszúsan.

          - Robert igazán felkérhetne téged… - jegyezte meg.

Én csak legyintettem.

          - Robert túl gyáva ahhoz. Eddig összesen egyszer táncoltam vele, az is akkor volt, amikor 5 évesek voltunk… - sóhajtottam.

A percek peregtek és lassacskán mindenki összegyűlt a nagy teremben, ahol a tánc lenni szokott. A legelső sorba álltam, Paulát mellém húzva, hogy mindent jól láthassunk, és hogy jobban láthatóvá váljunk potenciális táncpartnerünknek. Reméltem, hogy végre valaki felkér.

Furcsa módon a levegő lehűlt. A következő pillanatban a túlsó oldalon mozgolódást vettem észre. Valaki a tömeg között próbált átvágni. Az emberek félreálltak, utat adva a férfinek. Döbbentem tudatosult bennem, hogy a mozgolódó nem volt más, mint Sir Thomas Sharpe személyesen. Fenséges léptekkel keresztülsétált a tánctermen, az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték. Először a zongoristához ment, akinek valamit a fülébe súgott, majd egyenesen felém tartott. Olyan nagy és gyors léptekkel közeledett, hogy időm se volt eszmélni. Frakkot, fehér inget és szintén fehér csokornyakkendőt viselt, hátrasimított göndör hajáról a fény lágyan verődött vissza. Egy lépésre tőlem megállt és én elfelejtettem levegőt venni. Felnéztem rá. Vajon mit akarhat? Ugye nem akar felkérni? Ugye nem?? Csak ne ő…Bárki más, csak ne ő! Magasan fölém tornyosult, s én féltem. Lehet, hogy az arcára vetülő árnyékok miatt, vagy azért, mert veszélyesen közel állt hozzám. Valószínűleg feltűnt neki, mert a lehető legpuhábban kérdezett, kezét felém nyújtva.

        -  Lennél az enyém?