Éjsötét árnyékként ültem a dolgozószobámban, halovány lámpa
világította meg nem éppen ártatlan, vagy emberi vonásaimat. A belső szörny, a
könyörtelen és vérszomjas lény, ami bennem él, sohasem szunnyad. Nappalokon át
ott motoszkál az elme legrejtettebb zugába, várva az pillanatot, hogy
előjöhessék. Ilyenkor én, a felsőbbrendű ész, teret adok neki és hagyom, hogy a
gép magától forogjon. Sötét lyukból panorámában élvezem a lény minden
mozzanatát, rezzenését. A hatalom, amellyel bír, egészen magával ragad, s mint
egy tökéletes film, úgy pereg le a szemem előtt. Ebből a mozgó képből sosem
elég, újra és újra visszahúzódom a biztonságot nyújtó tudatalattimba, hogy
élvezhessem az emberevő vérszomjas munkáját. Nem, a szörny nem én vagyok, a szörny bennem
él. Szimbiózisban osztozunk az élet adta lehetőségeken. Ő vadászik az emberekre,
de szigorúan csak a világ egyensúlyára veszélyes egyénekre, míg én értelmet
adok elhanyagolható puszta kis életüknek. Ő végzi a piszkos munkát, mert én nem
mocskolom be a kezem. És én? Nos, kamatoztatom tudásom, és a lehető legszebb és
legfinomabb ételeket készítem el belőlük. A stílusom az elegáns borzalom, a védencem
a pokol hírnöke. Együtt élünk, egy testben, és nemesb lelken osztozunk. Itt a
homályban, az irodám sötét falai között, az enyhe fény kirajzolja díszes, szurok
agancsom árnyékát, ez vagyok én, a wendigo. Fejem a tükör felé fordítom, és
mikor belenézek, nem magamat látom, hanem az ádázul vigyorgó szörnyet, aki
bennem él, s kinek a neve, Hannibal.
