Bocsánatkérés

Mivel elég régóta nem jelentkeztem, úgy érzem eljött az ideje, hogy vezekeljek. A magyarázatom igen egyszerű, de nagyszerű. Rengeteget kell tanulni a suliban, és csekély szabadidőm van. Ha ez nem lenne elég indok, egy új személy került az életembe, aki nagyon fontos lett számomra. Kérlek, ne egyetek meg, de írás helyett neki szentelem perceimet. DE! A hétre kivételes mennyiségű tanulnivalóm akadt, éppen ezért úgy döntöttem, hogy hagyjuk a francba, írok inkább. Szokásomtól eltérően egy verssel térek vissza, egy rendkívül mély és érzelmes verssel. Kitalálhatjátok, hogy e vers kiről is szólhat. Valakiről, aki pofátlanul közel került hozzám és szemtelenül szeretem. Fogadjátok szeretettel:

Látom kék szemeden,
Hogy szeretsz te kedvesem.
Tagadni sem érdemes
Lobogó szép életem.

Összejártunk titokban,
Mint Rómeo s Júlia.
Kaptam rózsát, vöröset,
Össz'olvadt gén vérünkben.

Kemény tél volt, hideg szél,
Kézen fogva nevetgél.
Láttam rajtad, remegtél,
Csókom térít meleggé.

Emberek közt büszkén lép,
Szeretem őt, nincs kétség.
Szívem dobban hangjára,
Fém olvad el magjában.

Szemembe néz, megigéz,
Ölel, szorít, elintéz.
E fájdalmat tűröm én
Világ minden kincséért.

Nagyobb gondom ne legyen,
Szájam kétrét vérezhet.
Az legalább mutatja,
Nyomott hagyott énrajtam.

Követem, mit szív diktál,
Józan ész elhagyott már.
Olümposz vagy Tartarosz?
Ezt én meg nem mondhatom.

Jött meteor, bumm nagyot,
Választani nem hagyott.
Minket a sors kóstolgat,
Kitartó vagy, vagy igaz?

Vigyázol rám, ígérted,
Tartod lelkem épségben.
Bízom benned, ezt mondtam,
Vezethetsz csak nyugodtan.

Hová tart e kínzó vágy?
Örökkön-örökké vár?
Lelkünk vajon összeér?
Pokol ez vagy, földi ég?