- Hm.
- Mit keresett ott a helyszínen?
- Nyomoztam - felelte sejtelmesen.
- Szóval maga szerint nem baleset volt, ugye?
Sherlock erre misztikusan elmosolyodott.
- Beavatna? Mit tudott meg?
- Nem baleset volt, hát persze hogy nem! Tudatosan, előre megtervezett robbantás.
Itt szünetet tartott. A kíváncsiság pedig majd megemésztett, mikor végre folytatta. Imádja a hatásszüneteket...
- Velem tart?
- Csakhogy megkérdezte - feleltem megkönnyebbülve.
- Akkor jöjjön, menjünk! Sok dolgunk van még.
Felpattant a kanapéról és hosszú léptekkel szökellt a kijárat felé. Szinte repült. Ilyen az, amikor Sherlock Holmes nyomon van. Szimatot fogott. Ez jó hír nekünk, és az igazságszolgáltatásnak, viszont rossz hír a rossz embereknek. Lelkesen követtem őt, majdnem olyan izgatottan, mint az első ügyünkkor. Olyan rég volt már közös kalandunk. Jó felidézni a régi emlékeket. El is felejtettem milyen fantasztikus érzés vadászni, az űzött vad nyomába eredni, leleplezni, lépre csalni.
- Na és hová megyünk?
- A lakásomba.
Elkaptunk egy taxit. Engedelmesen elvitt minket az adott helyre. London egyik lepukkant negyedéhez érkeztünk. Már a ház külseje sem volt túl bizalomgerjesztő. Mikor beléptünk a rémület tovább fokozódott bennem. Sherlock sosem adott az igényességre, már ami a saját megjelenésén kívül esik, de ez még tőle is túl sok volt.
A ruhák szanaszét, mindenfelé limlom a földön, legalább 2 centis por a bútorokon, a falak omladoztak, a parketta felvált, könyvek és jegyzetek hada össze-vissza, lombikok és kémcsövek az asztalon, ételmaradék a mosogatóban, és így tovább.
- Maga ITT él? - hüledeztem.
- Igen. Nem nagyon futja jobbra - észrevette a kétségbeesett, elsápadt arcom, mert hozzátette - Azért el ne ájuljon! A rendetlenséggel pedig nem foglalkozzon. Nincs, aki rendben tartaná a házat.
Undorodva lépkedtem a kacatok között és kis híján szívbajt kaptam, amikor egy patkány cikázott el a lábam között.
- Ez egy patkány volt! Ez egy kibaszott patkány volt! - kiáltottam fel.
- Remek észrevétel. Társaságot nyújtanak. A cincogásuk meglepően inspirálóan hat, amikor hegedülök, nem mellesleg kiváló hallgatóság, sosem panaszkodnak - mondta hidegvérrel. Úgy látszik hozzászokott a jelenlétükhöz, sőt még örül is neki. Ez az egész látvány nagyon aggasztott. Most komolyan itt lakik?
- Sürgősen tenni kell ez ellen. Nem maradhat itt - nyilvánítottam ki.
Meg sem hallotta. Szakadatlanul kutatott valami után.
- Netán keres valamit?
- Kitűnő következtetés...itt volt...mindjárt...
- Hogy képes ilyen kupiban bármit is...
- Megtaláltam! - szakított félbe a diadalittas felkiáltásával.
Egy szőke, göndör parókát tartott a kezében. Odalépett a kis tükréhez és nekilátott...sminkelni.
- Most mégis mit csinál?
- John, nem mehetek nyomozni önmagamként. Még mindig azt hiszik, hogy békésen egy koporsóban fekszem a temetőben.
- Á értem, de még mindig nem tiszta, hogy miért kell rúzs.
Meg sem hallotta. Már megint. Elővett még egy kis púdert és egy fekete szemhéjfestőt. Meg sem mertem kérdezni, hogy honnan szerezte ezeket. Mikor végzett a mesterműi sminkjével, nyilván nem először csinálta, műszempillákat ragasztott fel. Megnézte magát a tükörben, ellenőrizte, hogy minden tökéletes-e.
- Kész is. Mehetünk - szólt végül.
- Na azt már nem! Nem megyek magával így ki az utcára. Felejtse el - ellenkeztem.
- Miért? - értetlenkedett - Vagy ez, vagy hajléktalannak öltözöm.
- A másodikra szavazok.
- Miért? Nem jobb, ha egy nővel látják az emberek, mint egy csövessel? Egyébként is akkor le kellene mosnom a sminket, amit nem kevés időmbe telt megcsinálni.
- Ezt maga sem gondolhatja komolyan.
- Nagyon is. Akar jönni vagy sem?
- De, de nem...
- Akkor hozza ide azokat a ruhákat.
-...így - megsemmisülten álltam ott. Vele próbáljon meg valaki vitatkozni.
Miután összeszedtem magam odavittem neki a szoknyát, harisnyát stb. Gyorsan felvette és eligazgatta magán őket. Majd odalépett a cipőjéhez.
- Istenem, csak ezt ne! - tiltakoztam - Hiszen nem is tud benne járni! Kérem, Sherlock, ne.
Rám nézett, felemelte a fejét. Büszkén, egyenes, kecses tartással odasétált az állótükörhöz, hogy bebizonyítsa, igenis tud benne járni. Majd lenéző pillantást vetett rám.
- Ne becsüljön le - mondta rideg higgadtsággal és flegmasággal a hangjában.
Még mindig tudott meglepetést okozni.
- Nem akarom tudni, hogy tanult meg magassarkúban járni. Inkább menjünk.
- Ahogy óhajtja, kedves Dr. Watson - és nőies eleganciával elindult, kikerülve a szétdobált tárgyakat. Karon fogott és már vonszolt is ki az utcára.
Röhejesen nézhettünk ki. Ezzel a cipővel már két fejjel volt magasabb nálam. Ráadásul ezek a ruhák, és a smink...te jó ég! Hogy hagyhattam belerángatni magam ebbe?
- Hová lesz a fuvar? - kérdezte a sofőr.
- A Fleet street 33-ra, legyen szíves - válaszolta Sherlock vékony és túl kedves hangon.
A taxis rálépett a gázra és a következő pillanatban már egy fokkal barátságosabb helyen autókáztunk.
- Ha szabad megjegyeznem, maguk ketten igazán szép pár, - nézett ránk visszapillantó tükréből a sofőr - nagyon jól mutatnak együtt. Csak nem randizni mennek?
- Tulajdonképpen... - kezdtem bele, de Sherlock átvette a szót.
- Tulajdonképpen az évfordulónkat ünnepeljük - fejezte be helyettem.
- Ó! És hanyadik? - kíváncsiskodott.
Sherlock rám nézett és láttam a szemében, hogy élvezi ezt. Direkt szívat. Ez már az elejétől kezdve kínos volt, de ő még rátesz egy lapáttal. Attól még, hogy neki nincs önérzete, másnak még lehet. Ezért még megfizet. Bosszúsan néztem vissza rá.
- A 3 éves évfordulónk - mondta önelégülten.
- Na az már szép! Remélem valami csodás helyre viszi el ezt a tüneményt, uram.
- Igen, hát persze! - feleltem keserűen - Egy igazi tündérke az én kedvesem - folytattam ironizálva - Jobbat nem is kívánhatnék.
- Mindig jó érzés ilyen boldog párokat látni, na de már itt is vagyunk.
- Mondja, hogy nem lesz végig ilyen! - kérleltem.
- Milyen? Ja, hogy az. Jaj John, ne nézzen rám ilyen riadtan! Csak játszunk. Játszuk a szerepünket. Ha vele akar tartani, akkor el kell hitetnünk mindenkivel, hogy házasok vagyunk. Egyébként eddig csapnivaló színész. Gyerünk John, dobja be magát!
Megállt az ajtó előtt. Mermaid pub. Mit akarhat egy kocsmában? Nem értettem most mire vár.
- Én nyissam ki az ajtót, John? A nőknek illik kinyitni az ajtót. Már értem miért nem volt eddig egy hosszan tartó kapcsolata se.
Száj húzogatva kitártam előtte az ajtót és előre engedtem. Rögtön a pult felé vettük az irányt.
- Egy brandy és egy whiskyt!
- Most mi van? Le akar itatni? Egyáltalán mit keresünk itt? - kértem számon.
- A kocsmák remek információ hordozók. Sok szóbeszéd terjeng. Az alkoholtól pedig megered az emberek nyelve. Ezt fogjuk kihasználni. Az ital pedig azért kell, hogy feloldódjon. Láthatóan nagyon feszült.
Igaza volt. Tényleg kényelmetlenül éreztem magam. Nem pont így képzeltem el a visszatérő első kalandunkat. Lehúztam a felém nyújtott felest.
- Figyelje a tévét és ha lát valami érdekeset, akkor szóljon. Én addig kérdezősködöm. - mondta Sherlock és már pattant is, hogy bevesse "női" bájait.
Ja, majd pont neki kezdenek el csiripelni a madarak. Inkább kértem még egy brandyt. Aztán még egyet és még egyet.
Egy széken támaszkodtam és már csak alakokat láttam. Homály telepedett az elmémre.
- Sh...Sher...Mrs. Watson! Kéne. Egy kis. Segítség...- aztán egy ütés és végül egy tompa puffanás.
Minden sötétségbe borult. A tudattalanság mélyére süllyedtem.
Másnap az ágyamban ébredtem. Hihetetlenül zsongott és fájt a fejem. Semmire nem emlékeztem. Próbáltam gondolkodni, de attól csak még jobban belenyilallt a fájdalom lüktető érzése a fejembe. Felemeltem a kezemet oda, ahonnan minden sugárzott és egy nagy púpot éreztem.
- Ssz!- szisszentem fel a fájdalomtól.
Körülnéztem. Minden olyan békés volt. A nap erősen tűzött be az ablakon, már dél felé járhatott. Majd végignéztem magamon. A tegnapi ruhámban voltam. Felültem és megpróbáltam felállni. Nem sikerült. Elkaptam az éjjeliszekrényt, de ezzel mindent lesöpörtem, ami rajta volt. A nagy csörömpölésre kivágódott az ajtó.
- Feküdjön vissza, pihennie kell. Tegnap elég rendesen kiütötte magát - hangzott, majd segítő kezet nyújtva visszasegített az ágyra.
- Jól vagyok - állítottam.
- Igen, persze. Maradjon itt, a konyhában leszek. Iszik egy kávét?
- Igen, kérek.
Miután megittam a kávémat sikerült végre a fürdőbe kecmeregnem. Engedtem egy kád forró vizet és megmártóztam.
* 1 óra múlva*
- Részegen kibírhatatlan tud lenni - törte meg a csendet Sherlock.
- Igazán? Na ne mondja. Akkor ne vigyen el egy kocsmába - vágtam vissza.
- Nyilván nem emlékszik semmire. Rendesen szétcsapta magát, így a feladatát is teljesen elhanyagolta.
- Oké, igaza van. Nem kellett volna annyit innom - ismertem be.
- Még szerencse, hogy én hasznosítottam magam. Annyira jó volt az álcám és a színjátékom, hogy mindenki bedőlt neki. Még maga is John. Persze jobb, ha ezt nem tudja.
- Mit? Miért? Mi történt? Mit csináltam? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Komolyan akarja tudni?
Hevesen bólogattam.
- Hát jó, de én szóltam. Eleinte még csak magában beszélt, de a hatodik vagy hetedik kör után már kiabált, vitatkozott a csapossal, amiért az nem akart több felest önteni. Ezzel alaposan bekavart a tervembe, mondanom sem kell. Félbe kellett szakítanom a kérdezősködést, mivel maga részeges állapotában nem volt képes uralkodni magán.
Hatásszünetet tartott.
- Az egész kis akciója legkellemetlenebb része pedig az volt, amikor megkérte a kezem. Próbáltam lenyugtatni, de nem sikerült. Kénytelen voltam radikálisabb eszközökhöz folyamodni. Egy jól célzott ütéssel kiiktattam. Ezek után már csak haza kellett vonszolnom magát, ami megjegyzem kicsit sem volt könnyű feladat, figyelembe véve, hogy felszedett egy pár kilót és mert közben párszor elhányta magát.
Nem akartam hinni a fülemnek. Holtsápadt lettem, nagyon szégyelltem magam. Legszívesebben elástam volna magam a Grand Canyonban. Szavakat kerestem, amik most hűtlen módon elhagytak.
- Én...én...nagyon sajnálom. Nézze, én nem tudom mi ütött belém.Az ital, az alkohol a fejembe szállt. Nem tudtam mit beszélek - szabadkoztam.
- Ne sajnálja. Nem kell bocsánatot kérnie. Én vagyok a hibás. Nem figyeltem magára. Csak az érdekelt, hogy minél többet dolgot derítsek ki az ügyről. Nem kellett volna belerángatnom.
Ezt úgy mondta, hogy még pocsékabbul éreztem magam.
- Nem. Tudtam, hogy milyen a maga közelében lenni. Tudom, hogy veszélyekkel jár. Ha nem akartam volna, akkor nem tartottam volna magával. Sokat ittam, a viselkedésem pedig elfogadhatatlan volt. Megérdemeltem a leütést.
Ekkor magára erőltetett egy halvány mosolyt. Neki is épp olyan kínos volt a helyzet, mint nekem.
- Felejtsük el - ajánlotta fel.
- Rendben, az jó lenne - egyeztem bele.
Kis gondolkodás után visszaidéztem mindent, amit sikerült. Emlékeztem arra, hogy Sherlock egy csapat pasassal társalog. A következő pillanatban már egy másik asztaltársasággal diskurált.
- Miket tudott meg? - kérdeztem hát.
- Nem sok mindent, de amit akartam, azt megszereztem. Délután kettőkor kezdődik a melegfelvonulás - közölte.
- És? - reméltem ezt nem célzásnak szánta.
- Addigra szedje össze magát. Menni fogunk - jelentette be.
- Ez nem vicces Sherlock...
- Ne viccelek.
- Mi? De miért mennénk? Nem vagyok meleg - tiltakoztam.
- Jaj John, nézzen távolabb az orránál! Nyilván nem részvevőként megyünk. A robbantó is ott lesz.
- A robbantó meleg?
- Istenem. Maga reménytelen. Nem John, nem meleg, csak ott fog legközelebb cselekedni.
- Honnan tudja? - hitetlenkedtem.
- Nem ez volt az első eset, amikor ő robbantott. Nem csak az Oxford street-i baleset az ő műve. Nagyon ügyesen álcázza, ezért nem gyanakszik senki. Viszont, mint minden zseninek, neki is a felhajtás, a figyelemfelkeltés a gyengéje. Közönségre van szüksége. Tömegre, színpadra. Egy ekkora nagy és hatalmas figyelemmel kísért esemény tökéletes helyszín. Mindenkit megbotránkoztat, ha valaki szabotálja a felvonulást. Ezt a gyengéjét fogjuk kihasználni - sorolta izgatottan teóriáit.
- Önmagából indult ki, igaz?
Összehúzott szemöldökkel nézett rám.
- Igazán? Na ne mondja. Akkor ne vigyen el egy kocsmába - vágtam vissza.
- Nyilván nem emlékszik semmire. Rendesen szétcsapta magát, így a feladatát is teljesen elhanyagolta.
- Oké, igaza van. Nem kellett volna annyit innom - ismertem be.
- Még szerencse, hogy én hasznosítottam magam. Annyira jó volt az álcám és a színjátékom, hogy mindenki bedőlt neki. Még maga is John. Persze jobb, ha ezt nem tudja.
- Mit? Miért? Mi történt? Mit csináltam? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Komolyan akarja tudni?
Hevesen bólogattam.
- Hát jó, de én szóltam. Eleinte még csak magában beszélt, de a hatodik vagy hetedik kör után már kiabált, vitatkozott a csapossal, amiért az nem akart több felest önteni. Ezzel alaposan bekavart a tervembe, mondanom sem kell. Félbe kellett szakítanom a kérdezősködést, mivel maga részeges állapotában nem volt képes uralkodni magán.
Hatásszünetet tartott.
- Az egész kis akciója legkellemetlenebb része pedig az volt, amikor megkérte a kezem. Próbáltam lenyugtatni, de nem sikerült. Kénytelen voltam radikálisabb eszközökhöz folyamodni. Egy jól célzott ütéssel kiiktattam. Ezek után már csak haza kellett vonszolnom magát, ami megjegyzem kicsit sem volt könnyű feladat, figyelembe véve, hogy felszedett egy pár kilót és mert közben párszor elhányta magát.
Nem akartam hinni a fülemnek. Holtsápadt lettem, nagyon szégyelltem magam. Legszívesebben elástam volna magam a Grand Canyonban. Szavakat kerestem, amik most hűtlen módon elhagytak.
- Én...én...nagyon sajnálom. Nézze, én nem tudom mi ütött belém.Az ital, az alkohol a fejembe szállt. Nem tudtam mit beszélek - szabadkoztam.
- Ne sajnálja. Nem kell bocsánatot kérnie. Én vagyok a hibás. Nem figyeltem magára. Csak az érdekelt, hogy minél többet dolgot derítsek ki az ügyről. Nem kellett volna belerángatnom.
Ezt úgy mondta, hogy még pocsékabbul éreztem magam.
- Nem. Tudtam, hogy milyen a maga közelében lenni. Tudom, hogy veszélyekkel jár. Ha nem akartam volna, akkor nem tartottam volna magával. Sokat ittam, a viselkedésem pedig elfogadhatatlan volt. Megérdemeltem a leütést.
Ekkor magára erőltetett egy halvány mosolyt. Neki is épp olyan kínos volt a helyzet, mint nekem.
- Felejtsük el - ajánlotta fel.
- Rendben, az jó lenne - egyeztem bele.
Kis gondolkodás után visszaidéztem mindent, amit sikerült. Emlékeztem arra, hogy Sherlock egy csapat pasassal társalog. A következő pillanatban már egy másik asztaltársasággal diskurált.
- Miket tudott meg? - kérdeztem hát.
- Nem sok mindent, de amit akartam, azt megszereztem. Délután kettőkor kezdődik a melegfelvonulás - közölte.
- És? - reméltem ezt nem célzásnak szánta.
- Addigra szedje össze magát. Menni fogunk - jelentette be.
- Ez nem vicces Sherlock...
- Ne viccelek.
- Mi? De miért mennénk? Nem vagyok meleg - tiltakoztam.
- Jaj John, nézzen távolabb az orránál! Nyilván nem részvevőként megyünk. A robbantó is ott lesz.
- A robbantó meleg?
- Istenem. Maga reménytelen. Nem John, nem meleg, csak ott fog legközelebb cselekedni.
- Honnan tudja? - hitetlenkedtem.
- Nem ez volt az első eset, amikor ő robbantott. Nem csak az Oxford street-i baleset az ő műve. Nagyon ügyesen álcázza, ezért nem gyanakszik senki. Viszont, mint minden zseninek, neki is a felhajtás, a figyelemfelkeltés a gyengéje. Közönségre van szüksége. Tömegre, színpadra. Egy ekkora nagy és hatalmas figyelemmel kísért esemény tökéletes helyszín. Mindenkit megbotránkoztat, ha valaki szabotálja a felvonulást. Ezt a gyengéjét fogjuk kihasználni - sorolta izgatottan teóriáit.
- Önmagából indult ki, igaz?
Összehúzott szemöldökkel nézett rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése